~ Emlékezz, kérlek... ~

 A fejem fáj, ahogy minden más végtagom... A szememet nem tudom kinyítni, de hallom az ajtó nyikorgását... Hol lehetek? Miért érzem magam ennyire gyengének? De a legfontosabb... Ki vagyok én?!
   Halk léptek közelednek arrafelé ahol én vagyok.
 - Jó reggelt Bella. - mondta egy halk férfi hang, amit nem tudtam beazonosítani. - Hoztam neked virágot... megint -mondta, amihez egy kinos nevetés társult. Hol lehetek, és ki ez az ember? - El sem tudod képzelni mennyire sajnálom... - mondta halk erőltetett hangon... valaki - Három hónapja, minden nap bejárok, várva hátha felébredsz, de semmi. És én vagyok a hibás. - mondta, és szipogást hallottam. Odanyúlt a kezével, az enyémhez. Nem emlékszek semmire, de nem akarom, hogy valaki miattam legyen szomorú. Úgyhogy, mimden erőmet beleadva, probáltam megszorítani a kezét. - Komolyan mondom, megőrültem... - mondta elbizonytalanodva. Még mindig szipog, többet kell tennem.
- Hol... hol vagyok? - kérdeztem halk, rekedt, és erőltetett hangon.
- Mi? - kérdezte döbbent hanga.
- Hol..... - kezdtem, de az a valaki, aki eddig fogta a kezem, ovatosan elengedett, és kirohant... Kezdtem érezni, hogy újra van bennem élet... Kinyitottam a szememet és felültem. Körülnéztem. Fehér falak, vas ágy... Körülöttem rengeteg virág. Az asztal mellett, egy nagyon erős, de finom illatú szines csokor volt. Gondolom amit ma hozott a.... aki bent volt. Egyszer csak az ajtó ujra nyitodott, és egy szőke srác, meg egy fehér köpenyes férfi lépett be.
- .... De tényleg. Megszólalt!- mondta a fiatalabb.
- Lehet, hogy csak képzelte Mr. Lynch... - mondta és felém fordult. Olyan döbbemtséget láttam az arcában...  Rögtön odajött hozzám, kérdezgetett, de én nem mertem válaszolni...
- Hall engem, Mrs. Johns? - kérdezte aggódva.
- Ige... Igen - mondtam félénken.
- Nagyon örülök!  Én Mr. Dechin vagyon, a maga orvosa. - mosolygott rám.
- Ő ki? - kérdeztem a szöszi felé mutatva, akinek lehervadt a mosoly az arcáról.
- Várjunk... Tudja, hogy hívják magát? - kérdezte az orvos.
- Nem
- Maga Bella Johns, és autóbalesetett szenvedett. Ő pedig Ross. A maga barátja.
- Én.. én ilyenre nem emlékszem - mondtam szomorúan a, ezek szerint Rossra nézve.
- Beszélgessenek, csak ne kelljen fel. A gép vizsgálatokat végez - állitgatott a gépen még valamit és még az ajtóból visszaszólt. - Értesítem a többieket - biccentett Rossnak, és kiment.
- Tényel nem emlékszel rám? - kérdezte miközben leült az ágy melletti székre. A megakarta fogni a kezem, de én elhuztam... amit szomorúan vett tudomásul - Szóval nem.
- Hogy kerültem ide? - kérdeztem tőle. És valóban ő lenne a barátom?!  Akkor jó lenne emlékezni valamire...
- Autóbaleset... Összevesztünk... -mondta, de abbahagyta. Az orrnyergét dörzsölve folytatta - Azt mondtad, most egyedül szeretnél lenni, és beültél a kocsiba... Utánad akartam menni, de a következő pillanatban, csak az ütközés hangját hallottam. Egy kamion belement a kocsiba és... - folytatta szinte már sírva. Odahajoltam hozzá, és szorosan átöleltem. Igaz, nem emlékszek rá, de láttam mennyire bántja... - Sajnálom. - sutogta.
- Gondolom nem a te hibád volt... És tényleg sajnálom, de nem emlékszek rád. - mondtam neki, mire kicsordult egy könnycsepp a szeméból.  - És akkor.. mi... tényeg? - kérdeztem elképedve, mire mosolygva bolintott.
- Együtt vagyunk... vagy voltunk - láttam rajta, hogy fájdalmad ezt mondania.
- Ezt nem hiszem el!!! - rontott be az ajtón egy ugyanolyan szőke lány, mimt Ross. Ahogy meglátott a nyakamba akart ugrani, de Ross gyorsan elé ált.
- Nem emlékszik semmire - suttogta Ross, de én is hallottam.
- Az nem lehet... - mondta kétségbeesve a lány, és rám nézett. Nem mertem a szemébe nézni... Egyszerüen nem ment...
- Delly. Add oda amit hozál Bellának, és beszéljünk egy orvossal.
- Jó, de addig kimennétek? Igen Ross! Te is - szolt rá a szöszire, aki visszaült a székre.
- Ténnyleg nem emlékszel ránk ? - kérdezte elképedve.
- Sajnálom, de...
- Ne sajnáld. Nem a te hibád. Amugy nagy koccanás lehetett, hiszen engem nem lehet elfelejteni - mondta poénkodva... Delly. Ezen én is elnevettem magam, mire Delly mosolyogva nézett.
- Jó hallani újra a hangod. Nézd!  Ez egy album - tartotta felém, a potoalbumot, mire elképedve néztem rá.
- Retardált azért nem vagyok - mondom neki, mire elröhögi magát.
- Na, nézd meg. - biztatott. Az első képen mi voltunk, egymást átkarolva. A képet látva lefolyt egy könnycsepp a szememből. Hogy tudtam elfelejteni? Az emlékeimet akarom! MOST! Lapozta egyett, és máris egy csoportképet láttam. A legszélén Delly állt, mellette én, mellettem három ismeretlen srác, végül a legszélén Ross.
 - Nem azt mondta, hogy együtt voltunk? - kérdeztem a szöszitől, aki elnevette magát.
- Azelött viszont öltétek egymást. - vigyorgott rám. Tovább lapoztam. Megint ugyanazok az emberek, csak ők röhögnek azon, hogy én, az arcom alapján üvöltve ütöm a párnát Rosshoz. Ezen ell kellet nevetnem magam. Még egy csomó közös kép volt Delyvel. Aztán egy ujjabb csoportkép.
- Ök kik? - kérdeztem a fiukra mutatva.
- Rocky, Riker és Ratliff - mutatta a képen, hogy melyik név kihez tartozik... - Most jut eszembe. Amikor anya mondta, hogy felébredtél, az albummal együtt, véletlenül elhoztam az összes naplódat... azt hittem azok is albumok, de lehet, hogy segít emlékezni.. - mondta, majd felált - Na, hagylak pigenni. - mondta, mosolyogva és átölelt. Amikor kiment láttam az ajtóban Rosst, aki be akart jönni, de Delly kifelé tolta. Én nevetve intetem niki, mire mosolyogva visszaintett. Az ajtó becsukódott, és kezembe vezzem a naplóimat. Ha ez kell, hogy emlékezzek, legyen. Kinyitottam, a kupac alján lévő bőr kötésű naplót...